File Patrícia 11. évfolyamos irodai asszisztens, valamint Balla Andrea 11. évfolyamos fodrász tanuló műve bizonyult a legjobbnak a vers- és prózaíró versenyen a Telegdiskedés programsorozat keretében. Nyereményük egy-egy 5000 Ft értékű vásárlási utalvány volt. Szívből gratulálunk nekik! Műveiket az alábbiakban olvashatjuk.
A nyertes mű VERS kategóriában:
Szeretet
Vajon jártál-e már arra,
Ahol oly sok árva gyermek
Titkos vággyal a szívükben
Várnak egy csodás percet?
Anya után vágyódva
Hallgatják a csendet.
Talán egyszer mégis eljön,
Karjába zár, megölelget.
Este és reggel a párnába
Sírják-e drága szót: Anya, Apa!
Hol lehetsz? Milyen az arcod?
Csak egy percre, ha láthatnálak,
Ó, de jó lenne!
Sokszor egy életen át
Csak sóvárgás marad, semmi más.
Átsírt éjszakák emléke megmarad súlyos kő gyanánt.
Az árva gyermekek birodalma e könnyes táj,
Ott minden kis szívben óriási vérző seb fáj.
Nem hiányzik semmi, csak a szeretet,
Szomorúak, bánatosak ezek a csöpp kis emberek.
Mindent megadhat számukra az élet,
Csak az anyai szeretet érzéseit nem.
Mondhatja nékik akárki, hogy „Szeretlek!”
Nem ér semmit, ha nem ő mondja,
Akit Isten rendelt nekem, neked és mindenkinek,
Azt a személyt, akinek ölelése és szava drága földi kincs:
Az édesanyánkét!
Írta: File Patrícia (11/KI-N/2012.; Irodai asszisztens tanuló)
A nyertes mű NOVELLA kategóriában
Élet a dobozban
Mindenkiben él egy külön kis világ, melyről azt hisszük csak a miénk. Pedig fantáziánkban benne van a körülöttünk lévő világ is. Ezek a részletek formálták olyanná életünket, amilyenek vagyunk.
Az emberek zöme álmodozik egy jobb világról, egy személyről, ki kiegészíti őket. Szerintem mindennapi, szürke életünket nem lehet túlélni, csak úgy, ha hagyunk elég teret képzelőerőnken, hogy kiélhessük benne magunkat.
Nekem is van egy hely, ahova bármikor elvonulhatok feltöltődni. Tisztán emlékszem, mikor először léptem be fantáziavilágomba. Ismeretlennek éreztem talpam alatt a talajt, mégis a magaménak. A színes égen több bolygó is közelről mutatta meg magát. A Nap pompásan ragyogta be a teret. A távolban kicsiny házak. Én mégis megelégedtem egy közeli fa árnyékával, hol megpihenhettem. Számomra, ez a nyugalom szigete.
Egy hosszú, fárasztó nap után ismét átléptem képzeletem kapuját, ahol már nem csak a csodás táj várt. Egy férfit láttam beugrani egy élénkzöld faládikóba, mely pillanatok alatt erőteljes, színes fénycsóvákkal elillant üldözői elől.
Napok múlva ismét megpillantottam a zöld fülkét. Ajtaja tárva, mintha valaki csak kiugrott volna belőle. Kíváncsiságom csillapítására bementem körbenézni. Hihetetlen dolgot észleltem. A belseje sokkal nagyobb volt, mint azt kivülről gondoltam. Ezzel kezdetét vette életem első nagy kalandja.
Valaki becsapta az ajtót, mire én megpróbáltam elbújni félelmemben. Ez azonban nem sikerült. Hamar észrevett a minap még rohanó alak. Meglepődve, mégis barátságosan nyújtotta felém biztonságot sugárzó kezét. Megszeppenve léptem vissza a zárt kijárathoz. Elnézést kérve nyitottam is azt, a virágos rét viszont már sehol sem volt. A kis fülke lebegett, sőt repült. Csodálkozva bámultam a bolygókat, mire a pasas kizárta a látnivalókat. „Még a végén elfogy az oxigénünk, te kis butus.” – mondta kedves mosollyal, majd megborzolta a hajam.
Hova megyünk? – kérdeztem gyerekes lelkesedéssel.
Furcsa egy lány vagy te … – érdeklődő tekintettel szemlélt – Azt sem tudod ki vagyok, honnan jöttem, vagy éppen mi az, amivel utazunk. Más már rég az ajtó előtt toporzékolna, hogy haza akar menni. De te …
Te sem tudsz rólam semmit, mégsem akarsz kirakni két égitest között. – vágtam vissza szemrebbenés nélkül.
Hm … – elégedetten tekintett rám – Akkor kezdjünk mindent előről. A nevem D. Worldfree egyik szabadlelkü lakosa vagyok. Amiben most lebegünk a világok között nem más, mint a T. gép. Ez a Tér gép a Napból jövő energia segítségével bármilyen helyszínre elvisz. Most te jössz. – kíváncsian bazsalygott rám.
Csillának hívnak, és a Föld nevü bolygóról jöttem.
Szép neved van! Ki adta neked?
2 éves lehettem mikor bekerültem egy árvaházba. Csak a keresztnevemet tudtam. Múltamat azóta is homály fedi. A te neved viszont olyan szokatlan. D., mint Dani, Dávid, vagy mi?
Csak egyszerűen D.. Nekem ennyi pont elég. Rövid, egyszerű, titokzatos és ismeretlen.
És még én vagyok az érdekes …
Hogy kerültél Worldfree-be?
Kitaláltam magamnak egy helyet, ahol szabad lehetek.
Kitaláltad Worldfree-t? – hangosan felkacagott – Jajj, ne haragudj, de Worldfree már több ezer éve a világegyetem része. Te még csak 17 – 18 éves lehetsz. Nem találhattál ki egy egész bolygót!
Akkor vajon hogy kerültem arra a rétre?
Ez jó kérdés! – rövid ideig agyalt rajta majd folytatta – Nem tudom. De elég aggasztó belegondolni, ilyen egyszerű átjutni egyik világból a másikba.
Nem most léptem át először a kaput.
Milyen kaput?
A fantáziámban van egy ajtó, amit ha átlépek Worldfree-re kerülök. Most mi a baj? Valami rosszat mondtam? Miért komolyodtál el ennyire?
Semmi … Nincs semmi baj. Csak elragadtak az emlékek, mostanában gyakran előfordul.
Mikor először láttalak menekültél. Kik és miért kergettek?
Az maradjon az én dolgom!
Hosszas beszélgetés után egy kérdést tett fel.
Hova mennél el legszívesebben?
A vérszerinti szüleimhez. – válaszoltam magabiztosan.
Megnyomott pár gombot a bonyolultnak tűnő vezérlőpulton, és kis idő múlva megkért, nyissam ki a bejáratot. Egy takaros kis ház udvarán landoltunk. Az épületből egy középkorú nő lépett ki, majd egy férfi, aki átölelte a szomorú nejét és bevezette.
Ők a szüleid! – tette vállamra a kezét D. – 10 perc és indulnunk kell. Csak te láthatod és hallhatod őket!
Könnyes szemmel néztem fel rá. „Köszönöm!” suttogtam könnyeimmel küszködve, miközben átöleltem.
A házban gyászos hangulat uralkodott. Az ott élő házaspár szomorú életét mutatta be ez az érzés. Rengeteg gyerekfotó, olvasatlan levelek az asztalon, némán szóló TV. Mindez egy gyermek eltünése miatt, miattam. A szívem szakadt meg látni édesanyám kilátástalanságát, mely már évek óta tart. És ott van apám, kinek ereje uralta az egész lakást, egy igazi családfőt láttam benne. Segíteni akartam nekik, kiabálni: „Élek! Itt vagyok!”. De hiába, csak én érezhettem át nyomorukat, ők nem észleltek engem.
Csilla! Indulnunk kell! – kért meg D.
De nem hagyhatom őket így itt!
Megértelek, de ha most nem megyünk itt maradunk holmi szemlélőkként az idők végezetéig.
Visszatérek! – kiáltottam a semmibe szüleim felé fordulva.
Visszatérve T.-be eltöprengtem hogyan kereshetném meg szüleimet. Nem érdekelt semmi más csak hogy régi életemet visszakapjam. D. szótlansága még elszántabbá tett. Visszamentünk Worldfree-be, pontosan oda ahol órákkal ezelőtt éretlen buzgalommal betettem a lábam a titokzatos zöld dobozba. Most onnan kilépve van célom. Különös érzés, hisz eddig csak egyik napot töltöttem a másik után céltalanul. D.-t és csodamasináját hátrahagyva indultam vissza kopott kis szobámba. Azonnal leszaladtam az emeletről, mihamarabb el akartam mesélni rendkívüli utazásom, de senki se vett komolyan. Kinevettek, majd megállapították: „Sose fog felnőni ez a lány!”. Elkeserített tudni azt, hogy csak magamra számíthatok. Összepakoltam azt a kevés holmimat és szó nélkül távoztam. Célom eléréséhez hosszú út vezetett. A cím pontosan megegyezett a boritékon látottal. Már csak be kellene csengetni. Ki gondolná hogy ez a legnehezebb pont?! 16 év rengeteg idő. Mit mondhatnék nekik? Hiszen még azt sem tudom hogyan kerültem az árvaházba. Megfontolva a helyzetet vissza akartam menni a már megszokott környezetembe, de lábaim nem mozdultak. Túl közel van a cél, mégis oly távol.
Ekkor váratlanul egy középkorú hölgy lépett ki az ajtón.
Ki vagy te? Segíthetek valamiben? – érdeklődött a magánytól bánatos asszony.
Csilla vagyok. – habogtam.
Már hosszú percek óta figyellek az ablakból. Itt állsz és vársz. Úgy gondoltam kijövök, hátha segítségedre lehetek. – jólelküen rám mosolygott.
Ez volt az a mosoly, mely megmelengette a szívem.
Gyere beljebb, kimerültnek tűnsz.
Köszönöm. El sem tudja képzelni milyen hoszzú utat tettem meg.
Végre sikerült valóra váltanom az álmomat. Hatalmas öröm és boldogság töltötte el minden porcikámat.
Egy csésze tea mellett elmeséltem ki vagyok, már amennyit tudok magamról. Mert hogy az ember ki is valójában a szülein is múlik.
A nő a kezébe vett egy fényképet, rápillantott utána rám.
Csilla?! Nagy Csilla! Lányom! – sírásba torkollott felismerése.
Átöleltem és egymás vállán sírtunk, mígnem hazaért a ház ura. Hideg szellővel érkezett, mely teljesen átjárta a testemet.
Ki ez a lány? – faggatta feleségét.
Ő a mi kicsi Csillánk. Megtalált bennünket.-újságolta könnyes szemmel a férjének.
Az lehetetlen! Hogyan találhattál meg bennünket? – faggatott hűvös tekintettel.
Kitűztem magam elé egy célt. A családom felkutatását. Az álmom ezzel valóra vált! Itt vagyok a szüleimmel. – elragadtak az érzések.
Nem, nem és nem! Te nem vagy a mi gyerekünk! – ellenkezett – A mi kislányunk évekkel ezelőtt meghalt! – állította.
Micsoda? – döbbent le neje.
Most pedig távozz innen! Már így is elég nagy kárt csináltál. – mutatott a kijárat felé.
Kérem, legalább egy éjszakára hagy szálljak meg maguknál! Nincs hova mennem. Nem lesz velem semmi gond. – alázatosan néztem a férfi szemébe.
Persze hogy maradhatsz! – karolt belém a nő, ki már gyermekeként tekintett rám.
Megmutatta azt a szobát, mely régen az ő kicsi lányáé volt. Most én alhattam ott. Különös érzést keltett bennem a színek kavalkádja, akárcsak első utazásom D.-vel. Az ametiszt, türkiz, smaragd színek egy sötétkék hátteren, a bolygók közti űrre emlékeztet, mely oly csodásan csillogott, mint tucatnyi cserebogár az éjszakában. És az ággyal szemben a falra festett ajtó színe akárcsak T. . Ennyi csodás emlék, mégsem idézhetem fel azzal a személlyel kihez mindez kötődik. Bárcsak ő is itt lenne most velem, nem érezném magam olyan elhagyatottnak. Hiába találtam rá szüleimre, mégsem érzem teljesnek magam, valami még mindig hiányzik. Talán apám szeretete, elfogadása. Miért mondhatta, hogy a lánya évekkel ezelőtt meghalt, ha én itt vagyok? Vagy D. gépe tévedett és vitt rossz helyre? Akkor viszont még mindig nem tudom hova is tartozom valójában.
Nagyon elfáradtam a mai nap. Hamar mély álomba merültem, hol D.-vel lehettem. Mindketten boldogok voltunk, míg fel nem bukkant az apám és elszakított bennünket egymástól. Az éjszaka közepén sírva riadtam fel. Féltem, hogy elveszíthetem D.-t. Azt hittem mindenem meglesz, ha megtalálom hova tartozom, de tévedtem. 18 évesen már a saját családomra vágytam. Egy férfira, aki jóban, rosszban mellettem áll, D.-re.
Elbóbiskolva újra találkoztam vele. Üldözték, akárcsak mikor először láttam. Most azonban nem érte el T.-t. A cél előtt néhány lépéssel elesett, ezzel üldözői utolérték és elhurcolták.
Titokben egészen egy régi várig követtem őket. D. szavai vízhangoztak a fejemben: „Az maradjon az én dolgom!”. Ennek ellenére mégis a nyomában voltam. Hatalmas ordításra lettem figyelmes. Gyorsan rohantam a hang irányába, egyenesen egy sötét pincébe, ahol csak egy kis égő pislákolt.
Idejössz a mi bolygónkra és feldúlod az életünket.- vonta felelőségre egy ismerős hang D.-t.
Azt sem tudom hogy kerültem ide! De ha tehetném már rég visszamentem volna a Földre!
A minap arra jártál és volt veled egy fiatal hölgy is, aki azt állítja én vagyok az apja! Mit gondolsz, ki vagy te? Először ellopod a Tér gépet. Most meg visszahozod azt a lányt, kitől már gyerekként is nehéz volt megszabadulnom, nem hogy most! – áradt szavaiból a düh.
Megszabadulni egy olyan teremtéstől, mint Csilla? Miért?
Sokkal nagyobb ereje van, mint nekem. Nem szabad kockáztatnom, mindent elveszíthetek mi ezen a világon van. Bánom, hogy kisgyermekként nem végeztem sajátkezüleg vele.
Maga egy szívtelen, álnok alak! – kiáltott D.
Hatalmas ütést kapott hátulról, melytől azonnal összeesett. Könnyes szemmel, ordítva rohantam hozzá.
Hogy kerülsz te ide? – lepődött meg bosszús apám.
Tudod, ha elmondtátok volna, hogy már gyerekként sem voltatok rám kíváncsi … – elcsuklott a hangom – Egy percig sem zavartalak volna benneteket!
A tudatalattid mindig vonzásban állt az enyémmel. Olyan vagy mint én!
Csak az ellentétek vonzzák egymást. Sosem voltam, és nem is leszek olyan önző, mint te! Az előbb említett erőmről pedig csak annyit, akármi legyen is az, nem tudnék senkinek sem ártani vele, főleg nem neked! Bármi is történt a múltban te vagy az apám, ez ellen semmit sem tehetsz!
Ekkor támogatói ellene fordultak, lefogták és elcipelték.
Szomorúan ébredtem régi gyerekszobámban. Indulásra készen állva nyitottam az ajtót. Az előszobában D. beszélgetett anyámmal. Távozásom előtt D. néhány szót akart váltani velem négyszemközt a régi szobámban.
A te erőd, mely uralkodik apád gonoszsága felett az a szeretet! Erre társai is rájöttek téged hallgatva és szembeszálltak vele. A szeretet lángja az amit minden kis lurkó mélyen őriz a szívében. Te pedig immár felnőttél. Érett nőként is őrzöd azt a bizonyos kis lágocskát, mi apádban sosem élt, csak anyukádban. Ezért arra kérlek ne hagyd most magára őt. Édesapád nem tér haza többé, miatta nem kell aggódnod.
Veled mi lesz?- elkeseredetten pillantottam mélybarna szemébe – Láthatlak még valamikor?
Természetesen minden alkalommal, mikor átléped annak a falra festett zöld ajtó küszöbét. Én a túloldalt felügyelem a rendet. – közölte felelőségtudatosan.
És a szüleid, a családod, velük mi lesz?
Az én életem már Worldfree-ben van. A Földön már évekkel ezelőtt elvesztettem mindent, mit valaha is a magaménak mondhattam.
Ki vagy te valójában?
D., az életed hiányzó darabja. Én vagyok az a személy, aki távolról követi léptedet. Fantáziavilágod kapuján túl mindig megtalálsz, ha szükséged lesz rám.
Kezemet elengedve gyengéden megcsókolta homlokomat. Kinyitotta a képzeletem ajtaját és csendesen besétált Worldfree pompázó világába.
Írta: Balla Andrea (11/KF-N/2012.; Fodrász tanuló)