Meskóné Böszörményi Mária Katalin
(1955. január 14. – 2017. január 14.)
Elment egy nagyszerű ember. Egy szeretett anya, nagymama, köztiszteletben álló pedagógus és kiváló vezető. Meskóné Böszörményi Mária Katalin, a Telegdi Kata Szakközépiskola, Szakgimnázium és Gimnázium valamint a Tessedik Sámuel Szakközépiskola, Szakgimnázium és Gimnázium egykori igazgatóhelyettese 62. születésnapján örökre lehunyta szemeit, azóta az angyalok őrzik álmát.
Erős asszony volt, aki elvei szerint élt és dolgozott. Soha nem panaszkodott, csak nagyon kevesen tudtak valódi fájdalmairól. Helyette hatalmas lelkesedéssel beszélt munkájáról, családjáról. Rendkívül büszke volt gyermekeire, akik nevelésének köszönhetően nagyszerű emberekké váltak. Szemléletét, a nevelésről vallott nézeteit azonban nemcsak családján belül, hanem az iskolai életben is alkalmazta. Az intézmény alapításától kezdve, 2002 óta részt vett a Telegdi, majd később a Tessedik Középiskola életében is. Élete és munkássága szülővárosához, Kisvárdához kötötte, a város és az iskolánk neve örökre összeforrott emlékével.
Csupán 62 év adatott neki, de ez alatt az idő alatt maradandót alkotott Kisvárda és az iskoláink történetében is. Fáradhatatlanul dolgozott, sokszor saját érdekeit háttérbe helyezve, azon munkálkodott, hogy kis közösségünk céljait megvalósítsa. Az élete volt az iskola.
Fiatalos lendülettel vetette bele magát a változásokba; az újdonságok megismerését nagyon fontosnak tartotta. Tévedhetetlen profizmussal szervezett, tervezett, irányított.
Hiteles ember volt: nemcsak beszélt az élethosszig tartó tanulás fontosságáról, hanem maga is azt tette, szinte az utolsó évekig tanult, folyamatosan képezte magát, hiszen haladni akart a korral, mindent pontosan szeretett tudni. Ez a szemlélet határozta meg egész életét, és ezt várta el kollégáitól is. Nagy szeretet és tisztelet övezte, példakép volt mindannyiunk számára. Ő volt a mi „Marika nénink”. Dorgálásai, intelmei, tanácsai, mondásai, jóízű kacagásának hangjai ma is fülünkben csengenek, emlékét örökre megőrizzük. Hálásak vagyunk a sorsnak, hogy tőle tanulhattunk, hogy vele dolgozhattunk, hogy életünk része volt.
„Nincs pótolhatatlan ember” – sokszor hallottuk tőle…
Ebben tévedett, őt senki nem pótolhatja, az űrt, amit itt hagyott, soha nem töltheti be senki más.