Május hónap sok közkedvelt ünnep hónapja: Május 1, Anyák Napja, Gyermek Nap stb. Ebben a hónapban van a Család Nemzetközi Napja is. Ebből az alkalomból hirdetett pályázatot a Kisvárdai Kistérségi Szociális Szolgálat Családsegítő Szolgálata is.
A Család Nemzetközi Napja alkalmából egyperces novella írására pályázatot hirdetett, melyre iskolánk tanulója Tóth Zoltán is beküldte novelláját. Május 27-én került sor az eredményhirdetésre a Kisvárdai Központi Könyvtárban, melyre iskolánk tanulója is meghívást kapott, mint díjazott. A rendezvényre én is elkísértem. A pályázat a család fontosságára, a családon belüli szeretetre és megértésre hívta fel a figyelmet. A díjazott novellaírók felolvasták műveiket, melyekben csodálatos szavakba öntött érzelmek voltak megfogalmazva:
„Az én családom – a legboldogabb, ilyen családot kívánok mindenkinek … ”
Egy novella azonban kitűnt a többi közül. Ez a novella egy gyermekotthonban nevelkedett fiúról szólt, aki izgatottan várta az első „ nagy találkozását” édesanyjával. Szomorú történet: az édesanya súlyos beteg, és az első találkozás egyben az utolsó találkozás is lett… A novella annyira meghatotta a hallgató közönséget, hogy a végén a taps helyett megdöbbentő csend következett … Mindenki azt kérdezte Zolitól, hogy a novella története igaz-e? Sokan nem tudják értékelni a családjukat, szüleiket, csak évek múltán, mikor már nincsenek a szülők, akkor döbbennek rá, mit jelentettek számukra. Becsüljük a szüleinket, mert a család – felbecsülhetetlen érték. Sajnos, vannak gyerekek, akik apa, anya nélkül nevelkednek, de a jövőben saját családot alapítanak és törekedjenek arra, hogy gyerekeik boldog családi körben éljék meg gyermekkorukat.
Zoltán novellájáért a Családsegítő Szolgálat munkatársaitól oklevelet és ajándékot kapott, az iskolánk nevelőtestületétől szintén oklevélben és jutalomkönyvben részesült.
Egyperces novella
Írta: Tóth Zoltán (A Tessedik Sámuel Szakképző Iskola tanulója)
A nagy találkozás
Magányosan ébredtem a hatalmas, szivacsos ágyban, melyben először hajtottam álomra a fejem. Korgott a gyomrom az éhségtől és ráadásul vacogtak a hidegtől a fogaim és a kezem remegett. Nemrég kelt fel a Nap, de nem voltam álmos, mert tudtam, hogy életem legkülönlegesebb napja virradt rám. Igyekeztem a gönceimet gyorsan felkapni magamra. Fejvesztve rohantam a legközelebbi buszmegállóhoz és azon tűnődtem, hogy milyen lesz az első találkozásom az édesanyámmal, és hogyan fogok rá nézni, miként fog majd szólítani. Mikor megpillantottam a régi szülőházamat a szememben könnyek gyülekeztek. Göndör fekete hajamba beletúrt a szél, csiripeltek a madarak, az akácfa virágba borult a fejem fölött, de annyira izgatott voltam, hogy nem nagyon figyeltem a természet szépségére. Sosem látott édesanyám az ajtófélfának támaszkodva nézett rám. Zavartan néztük egymás tekintetét, lassan oldódott a feszültség és beszélgetésbe kezdtünk. Röviden elmeséltem az eddigi életutamat.
– Szeretnék Öntől a miértekre választ kapni. Miért hagyott el?
A szemébe néztem és vártam a választ. Fejét lesütve gondolataiba merülve válaszolt.
– Nagyon fiatal voltam mikor megszülettél és úgy véltem, hogy jobb sorsod lesz egy nevelőszülőnél.
A fátyolos szemében megbánás tükröződött. Az egymás nélkül eltöltött időről folytattuk a beszélgetést. Megtudtam, hogy halálos beteg. Az évek óta felgyülemlett keserűség az anyám hiánya miatt átváltozott sajnálattá. Nem nagyon tudtam szóhoz jutni a döbbenettől, hogy miért is velem történhet meg ez, hogy egyszer látott édesanyám rövidesen meghalhat. Minden keserűségemet félretéve megígértem magamnak, hogy amíg él, addig gondját fogom viselni.
Anyám szegényes ételt tett az asztalra elém.
– Egyél fiam!
A paprikás krumpli illata emlékeztetett a múltamra. Álmaimban sokszor megjelent ez a kép, ahogy anyámmal ülünk az asztalnál és jókat nevetünk.
Megjelent a sötét valóság, anyám eltorzult arccal tekintett rám. Megijedtem.
– Mi történt anyám?
– Rosszullét környékez a betegségem miatt.
Keresgéltem a gyógyszereit, eközben rátaláltam anyám egykori képére.
A gyógyszer hatására jobban lett. Eltűnődtem, hogy még a hátralévő napjait szebbé teszem. Kora reggel elmentünk az apám sírjához.
– Szeretném, ha apád mellé temettetnél.
Ballagtunk a Duna-parton, néztük a víz hullámait, a ragyogó naplementét. Sötétedésre hazaértünk és a fáradtságtól álomba szenderültünk.
Kakaskukorékolásra ébredtem. Rossz érzésem támadt, anyám ágyához rohantam. Fájós valóság tárult elém. Anyám meghalt.Tóth Zoltán
